Szentévi mérleg

Első kézből az Irgalmasság Szentévéről

Interjú Érszegi Márk Aurél Vatikán-szakértővel, a Szentszéki Magyar Nagykövetség tanácsosával

(Élünk. A Budaörsi Római Katolikus Plébánia lapja, 2016. december 25., XVII. évf. 2.)

Hogyan látta Rómában az Irgalmasság Évének eseményeit, mennyire mozgatta meg az esemény pl. a fővárosban élő lakosságot?

Az Irgalmasság Szentéve valóban rendkívüli volt – min­denekelőtt abban az értelemben, hogy a „rendes”, tehát 25 évenként esedékes szentévek között hirdette meg a pápa. Szándéka szerint ez a szentév amolyan „glocal” volt, tehát egyszerre globális, vagyis az egész világon hasonló­képpen megünnepelt, s ugyanakkor helyi jellegű, vagy inkább „decentralizált”. Ez utóbbi alatt főként azt kell érteni, hogy minden egyházmegyében lehetőség volt szentkaput nyitni, ami az elmúlt hétszáz évben Róma kiváltsága volt.

Magának Róma városának meglehetősen kevés időt hagyott Ferenc pápa arra, hogy felkészüljön a jubileumra. Ezt persze a város lakossága sajnálta is. Hiszen a szentévek mindig is jó alkalmat jelentettek arra, hogy Rómát „rendbe rakják”, felújítsák, fejlesszék. A mostani szentév hirtelen jött meghirdetésével erre most nem volt igazán lehetőség, s a város nem is nagyon örült neki.

Szinte végig hallani lehetett a vitát, hogy vajon sok vagy kevés zarándok érkezik-e Rómába. Kiderült, hogy egy „rendes” évvel összevetve sem volt kiemelkedő az idei forgalom. Valójában maga a pápa akarta így azzal, hogy – mint említettem – „decentralizálta” a szentévet: a szentkapu átlépéséhez, a búcsú elnyeréséhez nem volt szükség feltétlen Rómába eljönni, elég volt a saját egyházmegyei székesegyházig, vagy kiemelt kegyhelyig elmenni. S bizony, a szentév római megítélését kicsit ez is befolyásolta. Igaz, így az itteni híveknek is több lehetősége volt a jubileum lelki oldalára koncentrálni.

A visszajelzések alapján hogyan élte meg a világegyház az Irgalmasság Évét?

Szervezési oldalról már többen mérleget vontak, s a mos­tani szentév sajátosságaiból következik, hogy nem lehet azt a 2000. évi Nagy Jubileumhoz mérni. Ugyanakkor az olyan „csúcspontok”, mint az Eucharisztikus Világkongresszus a Fülöp-szigeteken, az Ifjúsági Világnap Krakkóban, vagy Teréz anya szentté avatása a Vatikánban alkalmasak voltak arra, hogy a hívek nagy tömegeit megmozgassák. A lelki hatások persze hosszú távon jelentkeznek igazán. Van azért egy olyan érzésem, hogy a 2016-os év inkább az Amoris laetitia buzdítás miatt fog bevonulni az egyháztörténelembe…

A szentév mely eseményét emelné ki, amely az Ön számá­ra is nagy jelentőséggel bírt?

Egyedülálló élmény volt számomra a szentév megnyitása, 2015. december 8-án. A Szentszéknél akkreditált diplo­máciai testület soraiban ültem, s így az elsők közt (azt hiszem, az első százban benne voltam…) léphettem át a szent kaput. Megindító volt látni, amint XVI. Benedek is megjelent, s Ferenc pápa után ő lépte át másodiknak a küszöböt.

A másik szentévi esemény, ami közelről érintett engem az a Máriás Jubileum volt, október 8-án. Három magyar Mária-kegyhely volt jelen a világ minden részéről érkező delegációk sorában: Csíksomlyó, Máriapócs és a vatikáni magyar kápolna, ami a Magyarok Nagyasszonyának fontos kegyhelyévé vált az elmúlt 35 évben. Utóbbi képviseletében magam is részt vettem a római magyarok delegációjában (ráadásul éppen Magyarok Nagyasszonya ünnepe volt aznap).

A pápaság intézményének kutatójaként hogyan látja, az aktuális szentévek mennyiben hatottak az egyház életére?

A szentévek gyakorlata a pápák egyik „zseniális” találmányának tekinthető. Hiszen rendszeres időközönként lehetőséget ad arra, hogy az egész egyház „megmozduljon”. Mindenekelőtt fizikai értelemben: a zarándoklat a szentkapuhoz minden korban tömegeket vonzott. Mert hiszen szükség van egy konkrét, kézzel tapintható jelre, helyre, amihez az ember a szentév lelki tartalmait és folyamatait hozzá tudja kapcsolni. Nagyon sokaknak segítséget nyújt ugyanis a lelki út megtételében, ha fi­zikailag is útra kelnek, kiszakadnak a megszokott hétköznapi környezetből, áldozatot és fáradalmakat vállalnak a szent cél érdekében. A szentév a szentkapuval pont erre jó. Nem véletlenül állta ki hétszáz év próbáját, miközben oly sok minden átalakult a katolikus egyházban, az emberek vallásosságában. S azáltal, hogy hagyományosan Róma volt a szentévek központja, az oda igyekvő hívek és pásztoraik egyúttal az egyház egyetemességét is tudatosíthatták magukban, illetve tanúsíthatták a világ előtt. S persze erősíthették közösségüket Péter utódával, aki az egyház egységét testesíti meg.

A „hagyományos” szentévek mellett az utóbbi évszázadban megjelentek a rendkívüli szentévek, amelyeknek konkrét „témája” is volt: az 1933-as és 1983-as „Megváltás Rendkívüli Szentéve”. Továbbá a nem is szentévnek számító központi elrendelésű „tematikus” évek, mint a Szent Pál év, a Papság Éve, a Hit Éve, a Szerzetesség Éve – hogy csak a legutóbbiakat említsem. Ezek is részben hasonló megfontolásokat kö­vetnek, csak egy-egy speciális egyházi valóságra, vagy inkább az egyetemes keresztény üzenet egy-egy sajátos aspektusára kívánják ráirányítani a hívek figyelmét. Ezek tehát a „kövér legelőt” biztosítják, ahol a „nyáj” bőséges táplálékot találhat – s hogy mennyire lakik jól, az persze nagyban múlik a pásztorokon is.

 

Az interjút Grósz András készítette.