A L’Osservatore Romano recenziója a „Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015” kötetről

A „Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015” című tanulmánykötet olasz kiadásáról írt hosszú recenziót Giampaolo Romanato történészprofesszor, a Pápai Történettudományi Bizottság tagja a L’Osservatore Romano április 7-i számában. A köteten belül elsősorban az általa is jobban ismert két világháború közötti időszakra, valamint a kommunista hatalomátvétel következményeire összpontosít.

A L'Osservatore cikke

A “Magyarország sebei. Az ország, amelyet Musil úgy szeretett” (Gianpaolo Romanato: L’Ungheria e le sue ferite. Quel grande Paese amato da Musil; L'Osservatore Romano 7 aprile 2017, p. 4.) című írásának érdeme, hogy alapvetően együttérzéssel szemléli Magyarországot a XX. századi tragédiák kapcsán, illetve azok fényében vizsgálja a sötétebb korszakokat.

Mint írja, a Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatainak történetéről nemrég kiadott kötet “emlékeztet, mennyi szenvedés, mennyi düh rejlik ebben az országban, melyet a XX. századi történelem megannyi nagy tragédiája feldúlt és megsebzett: a két világháború, a nácizmus és a kommunizmus”.

Romanato összefoglalja Magyarország helyzetét a Monarchián belül, majd az I. világháború végén kialakult új állapotokat: „Olyan trauma ez, melyből máig nem tért magához ez az ország, s amely mindmáig befolyásolja politikáját, amint azt a könyv lapjain a budapesti külügyminiszter, Szijjártó Péter is aláhúzza: Magyarország nem mond le, soha, semmilyen körülmények között egyetlen polgáráról sem, bárhol legyen is.”

Az I. világháborút követő katasztrófa következményei: kétharmadnyi területét vesztett ország, hirtelen ellenségként kezelt püspökök, haza és identitás nélkül maradt papok és hívek, mindenütt terjedő féktelen nacionalizmus. Mindezt súlyosbította a Tanácsköztársaság bolsevik forradalmi kísérlete, amiről a bécsi nuncius is hírt adott. A szombathelyi püspököt letartóztatták és életéért aggódtak, de a későbbi Mindszenty hercegprímás is börtönbe került.

A Horthy Miklós vezetésével kialakult „király nélküli királyságban” a féktelen irredentizmus és revizionizmus, valamint a bajokért felelős az USA- és Franciaország-ellenes érzelmek domináltak. Az egyház a rendszer egyik oszlopa maradt. A vatikáni Államtitkárságon megelégedetten vették tudomásul, hogy az új nuncius diadalmas fogadtatásban részesült Budapesten – emeli ki Romanato.

A két háború közötti magyar katolicizmusról a történész professzor az alábbi összefoglaló értékelést nyújtja: „A szent és profán ilyetén elegye, mely a Habsburgok régi államegyházi rendszerének számos vonatkozásában folytatása volt, a püspökökből „nagyurat” csinálva, míg a klérusból alkalmazottakat (a megjegyzés Angelo Rotta nunciusnak Pacellihez írott 1935-ös jelentéséből származik), nem volt immár korszerű és bizony aggodalommal töltötte el XI. Piuszt, aki ugyanakkor csodálta az intézményes magyar katolicizmus szervezeti és politikai erejét.”

Ugyanakkor Romanato rámutat, hogy a kötet tanulmányaiból kitűnik: az egyház jogainak az állami törekvésekkel szembeni védelme (főkegyúri jog, püspöki kinevezések, eskü) mindig is elsődleges kérdés maradt a magyar egyház számára.

A szerző megjegyzi, hogy II. világháború idején a nácik elfogadottságában szerepet játszhatott a húsz éven át táplált magyar irredentizmus és revizionizmus is. Ugyanakkor Budapesten zajlott Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino titkár zsidókat mentő tevékenysége is. A háború után pedig a szovjet kommunizmus vette át az uralmat és heves katolikus-ellenes harcot indított, mely éppen Rotta nuncius kiutasításával, s a nunciatúra bezáratásával kezdődött, majd pedig Mindszenty József prímás életfogytiglani börtönre ítélésével tetőzött 1948-ban.

A Mindszenty-kérdésről már egy másik tudományos rendezvényen esett szó –utal Romanato „A hallgatás egyháza és a pápai diplomácia” című 2016 őszi velencei konferenciára (ld. program - pdf) – melynek előadásai ugyancsak kiadásra várnak.