A „Magyarország és a
Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015” című tanulmánykötet olasz kiadásáról írt hosszú
recenziót Giampaolo Romanato történészprofesszor, a Pápai Történettudományi
Bizottság tagja a L’Osservatore Romano április 7-i számában. A köteten belül
elsősorban az általa is jobban ismert két világháború közötti időszakra,
valamint a kommunista hatalomátvétel következményeire összpontosít.
|
A L'Osservatore cikke |
A “Magyarország
sebei. Az ország, amelyet Musil úgy szeretett” (Gianpaolo Romanato: L’Ungheria e le sue ferite. Quel grande Paese amato da Musil; L'Osservatore Romano 7 aprile 2017, p. 4.) című írásának érdeme, hogy alapvetően együttérzéssel
szemléli Magyarországot a XX. századi tragédiák kapcsán, illetve azok fényében
vizsgálja a sötétebb korszakokat.
Mint írja, a
Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatainak történetéről nemrég
kiadott kötet “emlékeztet, mennyi szenvedés, mennyi düh rejlik ebben az
országban, melyet a XX. századi történelem megannyi nagy tragédiája feldúlt és megsebzett:
a két világháború, a nácizmus és a kommunizmus”.
Romanato
összefoglalja Magyarország helyzetét a Monarchián belül, majd az I. világháború
végén kialakult új állapotokat: „Olyan trauma ez, melyből máig nem tért magához
ez az ország, s amely mindmáig befolyásolja politikáját, amint azt a könyv
lapjain a budapesti külügyminiszter, Szijjártó Péter is aláhúzza: Magyarország
nem mond le, soha, semmilyen körülmények között egyetlen polgáráról sem, bárhol
legyen is.”
Az I. világháborút
követő katasztrófa következményei: kétharmadnyi területét vesztett ország, hirtelen
ellenségként kezelt püspökök, haza és identitás nélkül maradt papok és hívek,
mindenütt terjedő féktelen nacionalizmus. Mindezt súlyosbította a
Tanácsköztársaság bolsevik forradalmi kísérlete, amiről a bécsi nuncius is hírt
adott. A szombathelyi püspököt letartóztatták és életéért aggódtak, de a
későbbi Mindszenty hercegprímás is börtönbe került.
A Horthy Miklós
vezetésével kialakult „király nélküli királyságban” a féktelen irredentizmus és
revizionizmus, valamint a bajokért felelős az USA- és Franciaország-ellenes
érzelmek domináltak. Az egyház a rendszer egyik oszlopa maradt. A vatikáni
Államtitkárságon megelégedetten vették tudomásul, hogy az új nuncius diadalmas
fogadtatásban részesült Budapesten – emeli ki Romanato.
A két háború közötti
magyar katolicizmusról a történész professzor az alábbi összefoglaló értékelést
nyújtja: „A szent és profán ilyetén elegye, mely a Habsburgok régi államegyházi
rendszerének számos vonatkozásában folytatása volt, a püspökökből „nagyurat”
csinálva, míg a klérusból alkalmazottakat (a megjegyzés Angelo Rotta nunciusnak
Pacellihez írott 1935-ös jelentéséből származik), nem volt immár korszerű és
bizony aggodalommal töltötte el XI. Piuszt, aki ugyanakkor csodálta az
intézményes magyar katolicizmus szervezeti és politikai erejét.”
Ugyanakkor Romanato rámutat,
hogy a kötet tanulmányaiból kitűnik: az egyház jogainak az állami törekvésekkel
szembeni védelme (főkegyúri jog, püspöki kinevezések, eskü) mindig is
elsődleges kérdés maradt a magyar egyház számára.
A szerző megjegyzi,
hogy II. világháború idején a nácik elfogadottságában szerepet játszhatott a
húsz éven át táplált magyar irredentizmus és revizionizmus is. Ugyanakkor
Budapesten zajlott Angelo Rotta nuncius és Gennaro Verolino titkár zsidókat
mentő tevékenysége is. A háború után pedig a szovjet kommunizmus vette át az
uralmat és heves katolikus-ellenes harcot indított, mely éppen Rotta nuncius
kiutasításával, s a nunciatúra bezáratásával kezdődött, majd pedig Mindszenty
József prímás életfogytiglani börtönre ítélésével tetőzött 1948-ban.
A
Mindszenty-kérdésről már egy másik tudományos rendezvényen esett szó –utal Romanato
„A hallgatás egyháza és a pápai diplomácia” című 2016 őszi velencei
konferenciára (ld. program - pdf) – melynek előadásai ugyancsak kiadásra várnak.