Habsburg-Lotharingiai Eduard nagykövet beszéde a magyar-szentszéki diplomáciai kapcsolatok évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen

Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatfelvételének 100., és helyreállításának 30. évfordulója alkalmából, Áder János köztársasági elnök úr jelenlétében ünnepi hangversenyre került sor a Szentszéki Nagykövetség rendezésében, a Palazzo della Cancelleria dísztermében, február 13-án délután.

A Budapesti Kodály Zoltán Kórusiskola "Iubilate" Leánykara ifj. Sapszon Ferenc és Sapszon Borbála vezetésével adott elő magyar és nemzetközi kórusműveket.

A pápai és a magyar Himnuszt követően Habsburg-Lotharingiai Eduard szentszéki magyar nagykövet mondott köszöntőt, melynek szövegét alábbiakban közöljük.

* * *

Harminc évvel ezelőtt, 1990. február 9-én egy rövid megállapodás aláírásával helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok Magyarország és a Szentszék között. A magyarországi rendszerváltoztatás kellős közepén jártunk, s érdekes megfigyelni, hogy a vatikáni kapcsolatok helyreállítása lényegében végigkísérte eme kiemelkedő történelmi folyamatot, s ekképpen a rendszerváltoztatás egyik emblematikus mozzanatává emelkedett.

Az első ezirányú lépéseket, még 1989 nyarán, az utolsó kommunista kormány tette meg, mikor Magyarország még népköztársaság volt. A bizalmas előkészítő iratokban még a Szentszékkel való formális kapcsolatok „hátulütőit” is mérlegelték. A megállapodás aláírására, Németh Miklós miniszterelnök és Agostino Casaroli bíboros államtitkár által, már a köztársaság kikiáltását követően és a vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény elfogadása után került sor, mely lehetővé tette az állam és az egyház közötti kapcsolatok új alapokra helyezését. Végül a diplomáciai képviselők, Angelo Acerbi nuncius úr, illetve Keresztes Sándor nagykövet személyében, 1990 nyarán foglalták el állomáshelyüket, tehát az első szabadon választott kormány idején.

Ahhoz, hogy értékelni tudjuk a katolikus egyház és a Szentszék hozzájárulását a magyarországi rendszerváltoztatáshoz, elég felidézni, hogy még az említett utolsó kommunista kormányfő is háláját fejezte ki Casaroli bíboros felé, amiért a demokratikus átmenet megvalósítása során „végig számíthattam a katolikus egyház támogatására és segítségére” (Vö. Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015, METEM, 2015, 254. o.).

Hosszú út állt még persze előttünk, s ezt az „együtt járást” hathatósan támogatták a kétoldalú megállapodások. Mindenekelőtt a már említett 1990-es, mely helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat s többek között elismerte a Kánonjogi Kódex relevanciáját az egyházat érintő kérdések szabályozását illetően. Ezt követte 1994-ben a Magyar Honvédségnél végzendő lelkipásztori szolgálat tárgyában kötött megállapodás, majd az 1997-es ún. „Vatikáni Szerződés” a katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról és vagyoni kérdésekről. Utóbbi módosítására 2013-ban került sor, az időközben bekövetkezett magyarországi jogszabályi változásokhoz igazítandó annak rendelkezéseit.

Az elmúlt 30 év legszebb pillanatai között fel kell elevenítenünk Szent II. János Pál két magyarországi apostoli útját, melyek a magyarok megerősítését szolgálták a hitben. Az 1991 augusztusi pápalátogatás több várost is érintett, míg az 1996 szeptemberire a Pannonhalmi Bencés Főapátság millenniuma adott alkalmat. Az Apostoli Szék máskor sem mulasztotta el, hogy magas szintű küldöttjei révén képviseltesse magát különböző ünnepi eseményeken, mint például a magyar államalapítás millenniumán 2000-ben, vagy az 1956-os forradalom évfordulóján.

Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy az idén is várjuk közénk Péter Utódját, személyesen, avagy oldalkövete révén, a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából. Olyan esemény lesz ez, mely nem csupán a hitéletet hivatott előmozdítani, de az egyház, s a kereszténység egységét, valamint a népek közötti testvériséget is. Áder János köztársasági elnök úr nemcsak fővédnöke a Kongresszusnak, de annak Társadalmi Bizottságát is elnökli.

Visszatekintve a kiemelkedő mozzanatokra megemlíteném a két hangversenyt, melyet Magyarország szervezett 2000-ben II. János Pál, illetve 2011-ben XVI. Benedek tiszteletére, a magyar EU-elnökség alkalmából. 2001-ben pedig a keresztény Magyarország kapott bemutatkozási lehetőséget a Vatikáni Múzeumban a Magyar Kereszténység Ezer Éve kiállítással. Láthatóvá s kézzelfoghatóvá tette azt, mit tíz évvel később az új Alaptörvény akként fogalmazott meg, hogy Hazánk ezer évvel ezelőtt a keresztény Európa részévé lett, elismerve a kereszténység nemzetmegtartó szerepét (vö. Magyarország Alaptörvénye, Nemzeti Hitvallás).

Miközben visszagondolunk a Magyarország és a Szentszék közötti együttműködés számos más mozzanatára meg kívánjuk erősíteni elkötelezettségünket a közös folytatásra.

Anélkül, hogy a puszta múltba révedés kísértésének engednénk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy száz évvel ezelőtt került sor első alkalommal a kétoldalú diplomáciai kapcsolatfelvételre. Annál is inkább, mert az említett 1990. február 9-i szerződéssel a Felek nem tettek mást, mint „hivatalosan helyreállították” a mai értelemben vett diplomáciai kapcsolatokat, melyeket 1920-ban kötöttek, s melyek 1945-ben külföldi nyomásra szakadtak meg kényszerűen. Egy évszázaddal ezelőtt a Szentszék gesztusa oly lelkesedést váltott ki Budapesten, hogy a Vatikánban megállapították: „így még nem fogadtak nunciust sehol a világon”. Az örömöt kétségkívül azon reménység is táplálta, hogy a pápa segítségével Magyarország felemelkedhet azon fájdalmas politikai és anyagi helyzetéből, melyben az I. világháború végén találta magát (Vö. Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolatai 1920-2015, METEM, 2015, 83. o.).

Az idén a magyarság azokra a száz évvel ezelőtti fájdalmas körülményekre is visszaemlékezik. Ám ennek során nem azt akarja kutatni, hogy „mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el” – amint azt Ferenc pápa is javasolta tavaly június 1-jén Csíksomlyón, a magyarság legkedvesebb Mária-kegyhelyén. Az idén ünnepelt Nemzeti Összetartozás Éve a maga módján azt kívánja tehát megvalósítani, amire Ferenc pápa buzdított minket: „Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést” (ld. Ferenc pápa homíliája Csíksomlyón, 2019. június 1.). Nem csupán az önreflexió és a nemzeti öntudat alkalma kíván lenni tehát, hanem hozzájárulás „a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez” (ld. 2010. évi XLV. törvény. a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről).

Eme vállalkozásban a magyar nemzet mindig is számított, s számít most is a Szentszék hathatós segítségére, miközben hálás Péter Utódjának közelségéért, melyet a magyarság sohasem kényszerült nélkülözni.