Habsburg-Lotharingiai Eduard szentszéki
nagykövet Esterházy János halálának 60. évfordulójára készült írása a L’Osservatore Romano vatikáni napilap 2017. április 5-i számában jelent meg. Szövegét
közzétesszük magyar fordításban.
* * *
Esterházy János tanúsága – A nemzetek
testvériségének előmozdítója
HABSBURG-LOTHARINGIAI
EDUARD
„Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta ezt,
akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?” Ezzel
a lelkülettel vállalta Esterházy János a kényszermunka és a börtön szenvedéseit,
egy valóságos kálváriát, ami éppen hatvan évvel ezelőtt ért véget a
csehszlovákiai Mírov várbörtönében. Személye valamiképpen megtestesíti a
közép-európai népek egész huszadik századi drámáját.
Két jelentős magyarországi, illetve lengyelországi nemesi család
leszármazottjaként a mai Szlovákia területén született, hamvai pedig jelenleg
Prágában nyugszanak. Védelmezte közösségének jogait, segítette a második
világháború üldözöttjeit, szembeszállt mind a nácizmussal, mind a
kommunizmussal, kényszermunkát és börtönt szenvedett a szovjet Gulágon, illetve
a kommunista Csehszlovákiában. Mindenekelőtt azonban mélyen hívő katolikus
volt, a nemzetek közötti testvériség meggyőződéses előmozdítója.
Esterházy János az Osztrák-Magyar Monarchiában született 1901. március
14-én, Nyitraújlakon (ma Velké Zaluzie Szlovákiában). Igen fiatalon elvesztette
édesapját, így lengyel édesanyja, Elzbieta Tarnowska nevelte fel őt és nővéreit,
Lujzát és Máriát. A harmincas években a csehszlovákiai magyar közösség
képviseletében politikai pályára lépett. A Rerum
novarum enciklika ihlette Keresztényszocialista Párt elnöke volt, képviselő
a prágai, majd a pozsonyi parlamentben. Keresztény hite vezérelte, és a
meggyőződés, hogy cseheknek, szlovákoknak és magyaroknak ki kell
engesztelődniük egymással. Az volt politikai célkitűzése, hogy ténylegesen megvalósuljon
mindaz, amit a Versailles-környéki békeszerződések a különböző országok nemzeti
kisebbségeinek garantáltak. Ezért hát éppúgy kiállt a csehszlovákiai
magyarokért, mint a magyarországi szlovákokért. Karl Schwarzenberg volt cseh
külügyminiszter ezért is nevezte őt “Közép-Európa legbecsületesebb
politikusának”.
A második világháború alatt elősegítette számos politikus és zsidó
menekülését a németek által megszállt Lengyelországból, akik Magyarországon
lelhettek menedékre, vagy folytathatták útjukat a nyugati országokba.
Hasonlóképpen cselekedett, amikor a csehszlovák politikusoknak kellett
menekülniük, majd pedig a szlovákiai zsidókat segített menteni.
A német megszállás utolsó heteiben a Gestapo üldözte, ezért Pozsonyban
kellett bujkálnia. A háború után felkereste a csehszlovák belügyi népbiztost, a
kommunista Gustáv Husákot, hogy a magyar közösség ügyéről tárgyaljon. Husák
azonban nácibarátság vádjával letartóztatta és kiszolgáltatta a szovjeteknek.
Deportálták tehát a Szovjetunióba, ahol a rettegett moszkvai Ljubljanka
börtönbe zárták, és kimondhatatlan kínzások után egy kirakatperben tízévnyi
kényszermunkára ítélték. A szibériai Gulág különböző táboraiban raboskodott,
ahol súlyosan megbetegedett. Távollétében a pozsonyi szlovák nemzeti bíróság
náci háborús bűnösként halálra ítélte. A szovjetek 1949-ben kiadták a
csehszlovák hatóságoknak, hogy végrehajthassák a halálbüntetést. Végül,
különböző személyiségek közbenjárása nyomán (hiszen sokan ismerték az
igazságot), „kegyelemből” életfogytiglanit kapott.
Néhány hétig egy pozsonyi kórházban kezelték, ahonnan Esterházynak módja
lett volna megszökni, ám ő ezt elutasította mondván, tiszta a lelkiismerete és
nem akarja elhagyni hazáját s közösségét. Megkezdődött hát valóságos
keresztútjának második szakasza a különböző csehszlovákiai börtönökben, amit ő
a közösségéért vállalt engesztelésként élt meg. „Tudod – mondta húgának –
mindig imádkoztam, hogy visszajöhessek (…) ahol szentmisére járhatnék, és ez
már megvan.”
Közben családja szétszóródott a világban: felesége és két gyermeke
Magyarországra menekült, ahol a kommunisták internálták őket arisztokrata
származásuk miatt. Gyermekeinek később sikerült nyugatra menekülniük. Édesanyja
és nővére, a keresztény-szociális mozgalomban ugyancsak aktív Esterházy Lujza
Franciaországba emigrált. Egyedül a férje révén lengyel állampolgár, s így
nagyobb védettséget élvező Mária húga maradhatott mellette, hogy megannyi
nehézség közepette is gondoskodjon róla a ritkán engedélyezett látogatások
során, illetve folyamatosan próbálkozzon számára kegyelmet kieszközölni. Éppen
az ő naplójából és leveleiből ismerhetők meg Esterházy János mártíriumának
egyes vonatkozásai, melyeket szibériai és csehszlovákiai fogolytársainak
beszámolói is alátámasztanak (még Alekszandr Szolzsenyicin is megemlíti A pokol tornáca című regényében).
A tanúvallomásokból kitűnik, hogy Esterházy a börtönt is egyfajta szolgálatként
fogta fel, ahogy korábban politikai szerepvállalását. Teljességgel ráhagyatkozott
az isteni gondviselésre, felajánlva szenvedéseit saját és szélesebb
családjáért. „Isten kegyelmébe vetett hite erősebbnek bizonyult bármiféle
gyűlöletnél és haragnál azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedéseket okoztak
neki” – írta róla Dagmar Babčanová, Szlovákia volt szentszéki
nagykövete.
Az embertelen börtönkörülmények közepette is meg tudta őrizni derűjét,
súlyos tüdőbaja és emberileg teljesen kilátástalan helyzete ellenére. Sőt,
képes volt reményt önteni társaiba, és a megpróbáltatások közepette is a
szeretet apró cselekedeteivel erősíteni hitüket. Az állandó imádság volt ebben
segítségére, valamint „a legfontosabb táplálék”, ahogyan a húgának küldött
ritka leveleiben az Oltáriszentséget nevezte. Kezdetben ugyanis a Szentostyát a
húga juttatta el hozzá kétszersültek közé rejtve. Némelyik börtönben viszont a
kommunista diktatúra által bebörtönzött papok „titkos” szentmiséin is részt
vehetett.
Hosszú évek szenvedései után Esterházy János 1957. március 8-án reggel
hunyt el a mírovi börtönben. Utolsó óráján Vasil Hopko eperjesi görögkatolikus
püspök állt mellette, akit 2003-ban vértanúként boldoggá avattak. Húga, Mária
hiába kérte a hatóságoktól a holttestet, hogy otthon eltemettethesse:
Esterházyt még holtában is börtönben akarták tudni.
A kommunizmus bukása után lánya, az Olaszországban élő Esterházy-Malfatti
Alice kezdeményezte mártír apja rehabilitálási folyamatát és hősies küzdelmet
folytatott, hogy az ellene felhozott rágalmakkal szemben megismertesse az
igazságot. 1993-ban Oroszországban rehabilitálták Esterházyt, elismervén, hogy
politikai per áldozata volt. 2009-ben Lengyelország a „Polonia Restituta”
kitüntetéssel ismerte el a háború alatt a lengyeleknek nyújtott segítségét.
2011-ben a Rágalmazás-ellenes Liga a Jan Karski Courage to Care Award-dal
tüntette ki, amiért számos zsidó életét megmentette.
Esterházy János utolsó kívánsága azonban, hogy szülőföldjén temessék el,
mindmáig nem teljesült. Csak 2007-ben sikerült kideríteni, hogy a hamvait
tartalmazó urnát a prágai Motol egykori börtönének temetőjében helyezték el,
ahol ma a kommunisták áldozatainak emlékhelye található. Márványtábla őrzi
emlékét Motolban, illetve Mírovban, továbbá számos emlékmű Szlovákiában és
Magyarországon. Mind többen osztják a meggyőződést, hogy Esterházy nem egy
igazságtalan kor áldozata volt csupán, hanem a közép-európai népek közötti
kiengesztelődés mártírja.
Halála óta szentség hírében áll Esterházy János. Nemcsak családtagjai és
ismerősei tartották annak, hanem mindenekelőtt rabtársai. Néhány hónappal
halála után egy pap, akitől rendszeres gyászmisét kértek lelkiüdvéért, azt
mondta róla a rokonoknak: „Nem tudom, ki volt ez a maguk elhunytja, de amikor
misét mondtam érte, mindannyiszor az az érzésem támadt, hogy inkább nála
kellett volna közbenjárnom, mintsem hogy érte imádkozzam”.
(magyarra fordította: Érszegi Márk Aurél)
